Kőfal a hegygerincen

A szélvihar vadul rángatta a szekér ponyváját, a deszkák recsegve tiltakoztak a fellegek felől lecsapó orkán ellen. A bakon Mirella ujjai fehéredtek a gyeplőn, ahogy a megriadt lovak oldalra táncoltak a sziklás peremen. Egyetlen rossz mozdulat, és a teljes rakomány a mélybe zuhant volna.
– A ponyva! – kiáltotta Borda szaggatottan, miközben átlépett a bakon, és puszta kézzel kapaszkodott a rázkódó faborításba, hogy saját súlyával tartsa az egyensúlyt.
– Tartsd! – kiáltott vissza Mirella, és megrántotta a szárat, egyenesbe kényszerítve a megrémült párost. – Nem adjuk meg magunkat egy kis szellőnek!
A fennsík kopár sziklái között nem volt sok választásuk. Mirella észrevett egy alacsony kőfalat az út szélén, amely egy régi, elhagyatott pásztorviskó maradványának tűnt. Nem teketóriázott: a szekeret közvetlenül a szélvédett oldalba kormányozta, kikerülve a nyílt hegygerinc pusztító rohamait.
Ahogy a kerekek megálltak a sziklafal árnyékában, a gyilkos fuvallat hirtelen elcsendesült felettük. Borda gyorsan leugrott, és átvizsgálta a tengelyeket, ellenőrizve, hogy a meredek kaptató nem tett-e kárt a szerkezetben.
– Ép minden – morogta feszülten Borda, de a szeme sarkából még mindig a szerpentin iránya felé pislogott.
– Akkor nincs pihenő – felelte Mirella, miközben összébb húzta magán a hideg ellen védő köpenyt, és a sötétbe vesző fennsíkra mutatott. – A tiszttartó kopói lehet, hogy lemaradtak, de a hajnal gyorsabban jön, mint hinnénk. Mozgás!