Sötét ösvény a köd felett

Mirella megrázta a gyeplőt, és a lovak fújtatva indultak meg újra a sötétbe vesző, köves talajon. Elhagyták a pásztorviskó omladozó falát, amely egy rövid időre megvédte őket a tomboló orkántól, ám a fennsík tágas, kopár fensége azonnal újult erővel csapott le rájuk. A szél már nem üvöltött olyan dühösen, mint odalent a szorítóban, de a fagyos fuvallat még mindig könyörtelenül marta a bőrüket.
Borda nem szállt vissza a bakra; a szekér mellett lépkedett, fél szemével a mélységet, másikkal a sötétben kirajzolódó sziklaformákat kémlelve. A jobbágyoktól hallott ösvény valahol itt kanyargott a hegygerinc peremén, elkerülve a völgyben álló vámhelyet, ahol a tiszttartó emberei minden bizonnyal megkétszerezett őrséggel várták a vásárosokat. Mirella ajkán fanyar mosoly derengett a sötétben: a gazdag uraságok azt hitték, a törvény kapui minden utat lezárnak, de a hegyek mindig szabadon hagytak egy kiskaput a dacos vándoroknak.
Ahogy távolodtak a menedéktől, a talaj egyre egyenetlenebbé vált. A kerekek minden nagyobb kőnél baljóslatúan megdobbantak, de a dupla fenék alatt megbújó, szegényeknek szánt gabonászsákok és gyógynövényes fiolák szerencsére biztonságban maradtak. Mirella halkan suttogott a lovaknak, nyugtatva az állatokat, míg Borda hirtelen felemelte a kezét, megállásra késztetve a fogatot.
A távolban, a hegygerinc túlsó oldalán egy apró, sárgás fény villant fel. Nem fáklya volt, hanem egy magányos pásztortűz parazsa, amely a közeledő hajnal hírnökeként derengett a szürkeségben. Mirella bólintott, jelezve, hogy érti: az út neheze még hátravolt, de a biztonságos lejtő már elérhető közelségbe került.