Ereszkedés a párakendőbe

A szekér halkan gördült közelebb a lapos hegyhát széléhez, ahol a kopár sziklás talaj puha, nedves földbe csapott át. A távoli pásztortűz parazsa melengető pontként derengett a hajnali szürkületben, de Mirella nem szándékozott megállni a nyílt terepen; óvatosan a völgybe vezető, kanyargós ösvény felé kormányozta a fáradt lovakat. A fennsík vad szele itt végre alábbhagyott, átadva helyét a mélyből felszálló, sűrű párakendőnek.
Borda egy hirtelen mozdulattal megragadta a vezetőló zabláját, s feszülten a sziklaperem alá pillantott.
– Odalenn csend van. Túl nagy a csend – mormolta rekedten, szemeit a sűrűsödő ködfoltokra szegezve.
– A tiszttartó lovasai mostanra biztosan odafogytak a türelemből – suttogta vissza Mirella, miközben halvány mosoly bujkált a szája szélén. – A völgybéli gázló nincs messze. Ott a köd a mi pártunkon áll.
A szekér óvatosan indult meg a meredek lejtőn. A kopár sziklákat felváltották a nedves páfrányok és a csúszós avarréteg. A dupla fenék alatt lapuló gyógynövényes fiolák halkan koccantak, de a lovak biztos léptekkel haladtak a homályban. Mirella fellélegzett: mögöttük maradt a fennsík fagyos szorítása, s a szegényeknek szánt gabona végre úton volt a völgy biztonságot adó rejtekébe.