A pára takarójában

A tejfehér páratenger olyan sűrűn borult a szekérre, mint egy jó meleg gyapjútakaró. A fák nedves ágai halk koppanással simogatták a kocsi ponyváját, s a fennsík fagyos szélvihara már csak halk emlékként derengett a sziklás hegygerinc felett. Mirella kissé meglazította a gyeplőt, hagyva,hogy a tapasztalt lovak maguktól kövessék a puha, földes csapás ívét.
– Úgy tűnik, a tekintetes tiszttartó uraság vitézei fent rekedtek a szélben, vagy a fűtött kaszárnyában melengetik a sarkukat – jegyezte meg Mirella halk kuncogással, miközben elégedetten igazította meg a vállán a köpenyt. – Ha szerencsénk van, még órákig a fennsík peremén kergetik az árnyékunkat.
Borda halk morgással bólintott, de éber szeme továbbra is a ködgomolygást leste. Bár a látóhatár alig terjedt túl a vezérlovak fülén, a fülei tisztán hallották a völgy aljából felderengő, ismerős csobogást. A folyó sekély gázlója már közelebb volt, mint gondolták. A csempészett gabona és az alsó deszkák közt lapuló orvosságok épségben maradtak, a szegénytelep éhes pulyáinak pedig fenséges falatok ígérkeztek.
– Lassan elérjük a füzes szélét – szólalt meg Borda, s a hangjában felcsillanó halvány remény még a sűrű párán is átütött. – A víz túloldalán már a mi emberink laknak.
Mirella mosolyogva bichentett. A lejtő végérvényesen megszelídült, a kerekek halk, tompa morajjal gördültek tovább az illatos, nedves avarban, miközben a tejszerű homály biztonságos ölelésként vette körül őket.