Szekérnyomok a tölgyesben

A hajdúk káromkodása lassan szétfoszlott a hűvös párakavargásban, amint a gázló hordalékát kotorászták a lovak patáival. Mirella elfojtott mosollyal paskolta meg Borda lapockáját, jelezve, hogy eljött a csendes kereket oldás ideje. A tiszttartó derék fegyveresei még jó ideig elszórakozhatnak a zavaros vízben, mire rájönnek, hogy a nehezen harácsolt ezüstök már egy sokkal méltóbb helyre tartanak.
Óvatosan, fa törzsétől fának osonva hagyták maguk mögött a patakpartot. Borda halkan orrontott az avaron, s szinte észrevétlenül terelte úrnőjét az öreg tölgyes felé, ahol a sűrűsödő fák között kevesebb esélye volt a kószáló portyázóknak. A batyu kellemesen húzta Mirella vállát, de a gondolat, hogy mennyi didergő, éhes pulyát lakathatnak majd jól ezekből a fityingekből, teljesen elfeledtette vele a teher súlyát.
Ahogy kiértek egy cserjéssel szegélyezett tisztásra, a földön friss fröccsenések és kerekek vájta mély nyomok bukkantak elő a lágy agyagból. Nem a lovas hajdúk hagyhatták őket, hanem egy magányos, döcögő ekhós szekér, amely kapkodva igyekezett a szegénytelep irányába.
Mirella megállt egy pillanatra, s csípőre tett kézzel méregette a mély barázdákat.
— Nahát, Borda, úgy látszik, más is igyekszik elkerülni a tekintetes úr áldott vitézeit — jegyezte meg halkan, szemeiben huncut szikrával. — Lépjünk kicsit szaporábban, hátha segítségre szorul az a szerencsétlen flótás.
Borda egyetlen halk, egyetértő morgással válaszolt, s már indult is a szekérnyomok vonalán, miközben a köd lassan rázárult a gázló felől még mindig hallatszó, méltatlankodó kurjongatásra.