Patkócsattogás a ködben

Borda óvatosan felmordult, s hegyezni kezdte a fülét. A gázló felől, a sűrű ködpárán át távoli patkócsattogás és rekedt kurjongatás zaja szűrődött feléjük. A tiszttartó gőgös hajdúi úgy látszik, megelégelték a hiábavaló portyázást, és visszatérőben voltak az elrejtett ládájukhoz.
— Időben kapcsolunk, öregem — suttogta Mirella, s gyors mozdulattal visszahúzta a gyékényt a korhadt fadobozra, hogy elfedje a hirtelen kiürült búvóhelyet. — Még a végén azt hinnék, mi kérünk tőlük számadást.
Borda nem teketóriázott: egyetlen halk morranással jelezte az irányt, s már lendült is az erdei ösvény felé, a kökénybokrok védelmező takarásába. Mirella könnyed léptekkel követte, miközben a batyujában lapuló súlyos ezüstök halkan összekoccantak. A nedves avar jól elnyelte a lépteik zaját, s a gőzölgő köd, mint valami jóságos lepel, nyomban bezárult mögöttük.
A patakparti fűzfáknál hirtelen lovak horkantak fel, de a két vándor ekkorra már tisztes távolságból, egy mohos szikla mögül figyelte az érkezőket. A hajdúk semmit sem sejtve léptettek a vízbe, mit sem tudva arról, hogy a zsákmányuk már jó helyre került.