A túlparti zsákmány

Mirella felpillantott a nedves térképről, majd a gomolygó pára mögött húzódó gázlóra bökött a fejével.
— Úgy tűnik, valaki felettébb gondos fogadóbizottságot szánt nekünk odaát, Borda — jegyezte meg pajkos mosollyal, miközben óvatosan összetekerte a pergament, és a kebelébe rejtette. — De ha már ilyen részletes rajzzal kedveskedtek, igazán illetlenség lenne kihagyni a túlparti látogatást.
A gázló kavicsos medrében a víz alig ért térdig, ám a hűvös sodrás meglepően fürgén kanyargott a lábuk körül. Borda éber tekintettel, óvatos léptekkel haladt Mirella oldalán, szemeit egyetlen pillanatra sem véve le a szemközti fűzfák sűrűjéről. Ahogy átértek a nedves, agyagos partra, a rajzon jelölt öreg tölgyfa tövében egy gyékénnyel letakart, félig földbe ásott faládára bukkantak.
— Lássuk csak, miben mesterkedtek a drága uraságok — guggolt le Mirella, s a tőre hegyével feszegetni kezdte a korhadt fa fedelét. A rozsdás pánt egyetlen tompa recsenéssel megadta magát.
A láda mélyén nem fegyver, hanem egy súlyos, rézcsatos bőrtárca lapult, benne egy maroknyi csillogó ezüstpénzzel és egy tiszttartói pecsétnyomóval. A csapdát kiagyaló hajdú nyilvánvalóan annyira biztos volt a sikerében, hogy a korábban összeszedett sarcolást is itt hagyta a búvóhelyén.
Mirella csípős kuncogással süllyesztette a tárcát a saját batyujába.
— Milyen figyelmesek ezek a gőgös tiszttartók! Ebből a zsákmányból legalább jut meleg csizma meg friss kenyér a szegénytelepi pulyáknak.