A megrekedt tengely

A tölgyek ágai között szűrődő pára lassacskán megült a bokrok tetején, miközben Mirella és Borda szaporázta lépteit a mély kerékvágások mellett. A nyomok nem vezettek messzire: alig kanyarodott el az ösvény egy sziklás hajlat felé, máris megütötte a fülüket a fadarabok halk kopogása és egy elfojtott, kesernyés sóhaj.
A sűrűbb avaron túl egy rozzant ekhós szekér állt félrecsúszva a puha agyagban. Jobb hátsó kereke mélyen beszakadt egy tölgyfagyökér melletti gödörbe, s a tengely fenyegetően megdőlt a teher alatt. A jármű mellett egy sovány, elnyűtt gubás öregember térdelt a sárban, s reménytelenül próbálta egy vastagabb faággal megemelni a megrakott kasztot.
Borda óvatosan lépett közelebb, s bár fülét hegyezve figyelte az erdő csendjét, érezte, hogy a megfáradt atyafi semmiféle veszélyt nem jelent. Mirella nyomban melléjük sietett, s meleg mosollyal guggolt le az öreg mellé.
— Kár a tölgyfagallyért, bátyám, az ilyen dacos tengely jobban szereti a jóféle emelőrudat meg egy pár derék kart — szólalt meg nyájasan, s máris intett Bordának. A hűséges csatlós nem teketóriázott: vállát a szekér oldalának vetette, s a nővel együtt egyetlen lendülettel emelték ki a kereket a csapdából.
Az öregember elhűlve nézett a váratlan segítőkre, s miközben a kerék nagy cuppanással kiszabadult a sártengerből, hálásan törölte le homlokáról a hideg verejtéket.