Szalmaillatú éjszaka

A falat kenyeret még alig nyelte le, amikor a folyó felől hűvös esti pára csapott fel. Mirella felállt a kőlépcsőről, leporolta a szoknyáját, és felkapta a szekér oldalára akasztott kis viharlámpást. Borda azonnal felpattant, fülét hegyezve követte gazdáját az elhagyatott épület korhadt ajtajáig.
Az ajtó nyikordulva engedett a nyomásnak. Odabent a száraz mész és a régi nádtető illata terjengett, de a szerkezet meglepően jó állapotban maradt. A sarokban egy felhalmozott, kiszáradt szalmabála várt rájuk – úgy tűnt, a hajdani gátőrök nem hordtak el mindent maguk után.
– Na látod, öregem, mégiscsak jut nekünk valami úri kényelem ma éjszakára – mosolyodott el a lány, ahogy a lámpás sárgás fényében átvizsgálta a helyiséget. Szétterítette a szalmát a döngölt padlón, majd a szekérről behozta a vastag gyapjúplédet meg a nyeregcombot.
Borda elégedett morgással telepedett le a rögtönzött fekhely szélére, de az orrát mindvégig a nyitott ajtórés felé fordította. Mirella óvatosan eloltotta a kanócot, hogy semmi fény ne árulja el jelenlétüket a túlpartiaknak. A sötétben végre biztonságban hajtotta álomra a fejét, miközben kint a lovak halkan horkantottak a csillagos ég alatt.