Pihenő a gátőrháznál

A szekér zökkenve kapaszkodott fel a túlsó part iszapos lankáján. A kerekekről kövér sarok csöpögtek vissza a sodrásba, elenyészve a folyam szürkés habjaiban. Mirella megállította a fáradt lovakat a dőlt gátőrház roskadozó előtetője alatt, ahol a korhadt fagerendák még nyújtottak némi fedeléket az estefelé kerekedő hűvös szél ellen.
Borda ruganyos mozdulattal ugrott le a bakról, s amint száraz földet ért a mancsa, alaposan megrázta magát. A vízcseppek vidám permetként szóródtak szét a köveken, mire Mirella halk nevetéssel lépett közelebb, hogy megsimogassa a kutya vastag bundáját. A feszültség láthatóan elpárolgott a levegőből; a folyó természetes határvonalat húzott köztük és a túlparton portyázó zekések között.
– Úgy tűnik, mára befejeztük a csepülést, öregem – jegyezte meg Mirella, miközben kioldotta a lovak hámját, és egy-egy markolat friss szénát vetett eléjük a szekér aljából. – A tizedes most biztosan a port szidja a városkapuban, mi meg itt ihatunk a saját egészségünkre.
Mirella bekukkantott a ponyva alá, elégedetten konstatálva, hogy a dupla fenék alatt rejtőző üvegcsék sértetlenül átészelték a zötykölődést. Előhalászott egy kis szárított húst meg egy szél cipót, majd leült a roskatag kőlépcsőre. Borda azonnal mellé telepedett, s csendes, elégedett horkantással hajtotta fejét a lány térdére, míg a folyam halkan morajlott a sötétedő éjszakában.