A sekély víz tükre

A távolodó szegénytelep porát lassan felváltotta a folyó felől áramló, hűvös, iszapszagú pára. Mirella megkönnyebbülten sóhajtott fel, ahogy a lovak patái alatt már puhábbá, nyirkosabbá vált a talaj. A gázlóhoz vezető úton a fűzfák sűrű koronája védelmező árnyékot borított a szekérre, ám a feszültség mégsem oszlott el nyomtalanul.
Borda felágaskodott a bak mellett, orrát a hűvös szélbe fúrva szimatolt. Fülei feszülten hátrafelé fordultak, figyelte a mögöttük hagyott dűlőút minden apró reccsenését. Bár a pattogó tizedesnek nyoma sem volt, a fekete kutya torkában még halkan mormogott a fojtott gyanakvás.
– Nyugi, öregem, lemaradtak – suttogta Mirella halk, csipkelődő mosollyal, miközben óvatosan irányította a lovakat. – A vizes fövenyen már nem csapunk akkora port, hogy utánunk igazodjanak a zekés hajdúk.
A szekér kerekek halkan csobbantak a sekély vízbe. A folyó sima tükre megtört a küllők nyomán, s az apró habok lágyan mosták el a szekér nyomvonalát. Mirella tekintete gyorsan végigsöpört a szemközti parton, keresve az elhagyatott gátőrház szürke körvonalait, ahol a mai éjszakát biztonságban tölthetik. A víz hűsítő csobogása lassan csillapította a bennük bujkáló félelmet, miközben a túlsó part sűrű nádasa végleg elrejtette őket a kíváncsi szemek elől.