Cseppek a szalma alatt

A lovak szaporán szedték a lábukat, míg a szekér kerekei mély nyomot vágtak a szegénytelep gőzölgő porába. Mirella csak a bádogtetős, dőlt kunyhó előtt rántotta meg a gyeplőt, ahol az öreg betegápoló küszködött a roskadozó ajtófélfával. A lány haragja alig csillapodott a zsíros zubbonyt viselő tizedes pimaszsága óta, de amint leugrott a bakról, szemeiben a villámokat felváltotta a jól ismert, meleg oltalmazás.
– Hoztam, ami a lázas pulyáknak kell – suttogta élesen, miközben előhúzta a szoknyája redői közül az apró, csillogó üvegcsét. – A valódi elixírt, nem azt a kotyvalékot, amit az uraságnak adtam el jó pénzért.
A betegápoló reszkető kézzel vette át a cseppeket, szemében néma hálával. Borda eközben a szűk ajtónyílásban állt, mint egy komor, fekete szobor. A kutya fülei hátralapultak, mormogása vészjóslóan rebegett a torkában, ahogy a sikátor két végét kémlelte. Még mindig feszült volt a tizedessel való találkozás miatt, s egyetlen gyanús árnyékra is kész volt rávetni magát.
– Igyanak belőle három cseppet hajnalban – tette hozzá Mirella határozottan, megtörölve az izzadt homlokát. – A többit meg rejtsd el jól a szalma alá, mielőtt a járőrök újra megneszelnek valamit.
Nem vesztegethették az időt. Amint az orvosság biztonságban volt, Mirella gyors léptekkel visszatért a szekérhez. Borda egyetlen halk horkantással követte, s a kerekek máris zörögtek tovább a gázló felé vezető dűlőúton.