Poros távozás a sikátorból

Mirella kilépett a vakító napsütésre, s rögvest látta, hogy hűséges társa nem véletlenül mereszti a körmeit a fanyélbe. Egy helyi nyúzó, az uraság egyik dologtalan tizedese ólálkodott a szekér körül, gyanakvóan szaglászva a ponyva szélét. Borda úgy meredt rá, mint aki legszívesebben nyers húsként tálalná fel a dögkeselyűt a falu kutyáinak, s morgása mélyen vibrált a poros levegőben.
– Elveszett itt valami, tizedes úrfi, vagy csak a légynek gyűjt dicsőséget ebben a hőségben? – vágott oda Mirella, miközben magabiztosan lépett a szekérbakhoz. Haragja izzó parázsként lángolt fel, de arcára a legédesebb, legmérgezőbb mosolyát kanyarította.
A tizedes megrezzent, megigazította zsíros bőrmentéjét, és megpróbált tekintélyt parancsolóan bökni a szekér felé. – Csak a rendet vigyázom, lányka. Különös portékák járnak mostanában a dűlőkön. Mi van a ponyva alatt?
– Csak az uraságnak való finomságok, meg néhány üres kosár – felelte Mirella, miközben kecsesen felpattant a bakra, s hanyagul meglendítette a gyeplőt. – De ha kelmednek van felesleges aranya a vámszemlére, szívesen megmutatom a legújabb, tüsszentés elleni port. Garantáltan kitisztítja a fejet, bár a fukarságra aligha használ.
Borda egyetlen, határozott lépéssel torlaszolta el a tizedes útját, éles fogaival finom, de félreérthetetlen kattanással jelezve a beszélgetés végét. A tizedes nyelt egyet, és inkább hátralépett a sárba. Mirella rásuhintott a lovakra, s a szekér zökkenve indult el a szűk sikátorból, maga mögött hagyva a szegénytelep porát és a hoppon maradt őrt.