Gyógyító kéz a putrisoron

A domboldal tövében meghúzódó szegénytelep roskatag sárkunyhói lassan kibontakoztak a felszálló ködfoltok mögül. A füstös kémények és a didergő zsellérek látványa mindig elszorította Mirella szívét, de most nem volt idő a kesergésre: a segítségért jöttek.
A lány a szélső, omladozó kerítésű viskó előtt húzta meg a gyeplőt. Gyors, ruganyos léptekkel lépett a szekér hátuljához, s a ponyva alatti titkos rekeszből kiemelt egy apró, csiszolt kék üvegcsét. Ez nem a gazdag uraságoknak szánt, csillogó porból kevert ál-csodaszer volt, hanem a legtisztább gyógynövényekből párolt, valódi orvosság.
– Odafint vigyázz, komám! – bökött az állával Borda felé, aki bólintás nélkül, hatalmas fekete árnyékként települt le a nyitott ajtó küszöbére. Fenyegető tartása egyértelmű üzenet volt a kíváncsiskodóknak: ide illetéktelen nem léphet be.
Mirella besurrant a homályos, gyógynövényszagú helyiségbe. A betegápoló asszony riadtan kapta fel a fejét a tűzhely mellől, de meglátva a lányt, megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Meghoztam, Erzsi néni – suttogta Mirella, s a nő szorgos tenyerébe zárta az üveget. Egyetlen garast sem fogadott el a dadogó hálálkodás hallatán, csak a sarokban fekvő lázas gyermekre pillantott gyengéd mosollyal. – Három csepp hajnalban, s estére már láza sem lesz.
Azzal fordult is vissza, felvéve a megszokott, magabiztos lépteit a napsütötte udvar felé.