Kerekek a vizes fövenyen

A szekér kerekei zúgva vágódtak a sekély gázló habjaiba, hűsítő vízcseppeket szórva a bakra. A lovak frissen, meglódulva húzták a nehéz járművet a meder sima kavicsain, miközben a túlparti pásztorok alakja lassan elmosódott a szitáló párafelhőben. Mirella csak akkor eresztette el a visszatartott lélegzetét, amikor a tengelyek már a túlsó part sóderén nyikorogtak.
A felkelő nap aranyfénye átderenggett a fűzfák lombjain, s a távolban kirajzolódtak a lankás dombvidék körvonalai. Borda megrázta magát, szőréből apró vízcseppek repkedtek a levegőbe, majd elégedett horkantással feküdt vissza a lécágyra, bár feszült figyelme egy pillanatra sem lankadt.
A dűlőút szélén Mirella megállította egy pillanatra a fogatot. Gyors, gyakorlott mozdulatokkal hátralépett a szekérderékba, hogy ellenőrizze a csomagokat. A rázkódástól az egyik takaró elmozdult, s a ponyva alatt megbúvó titkos rekesz lécének széle láthatóvá vált. A lány gondosan eligazította a zsákokat, betűrte a kenderponyvát, és elfedte a gyanús nyomokat, mielőtt bárki megláthatta volna a csempészett portékát.
– Remek munka, komám – suttogta Mirella, és visszahuppant a bakra, felvéve a gyeplőt. – Most pedig irány a dombvidék, mielőtt a tiszturak felébrednek!
A szekér simán gurult tovább a kanyargós dűlőúton, mag mögött hagyva a ködös vizet.