Hajnali párában

A hajnal még csak derengő szürkeséget hozott a gátőrház gerendái közé, amikor Borda füle óvatosan megrezrent. Nem veszélyt jelzett, csupán a reggeli rigók első szárnycsapásaira figyelt. Mirella jóízűt nyújtózkodott a ropogós szalmán, s elégedetten konstatálta, hogy az éjszaka valóban zavartalanul telt. A hűvös pára nem hatolt be a vastag falak közé, a száraz szálak illata pedig még mindig édeskésen ülte meg a kis helyiséget.
– Na, te öreg harcos, ideje útra kelni, mielőtt a napfelkelte idecsalja a nemkívánatos tekinteteket – suttogta a lány vidáman, miközben felpattant, és gyors mozdulatokkal leporolta a szoknyáját.
Borda alaposan megrázta magát, a bundájából kirepülő apró szálak aranyosan csillantak meg az ajtó résén beszüremkedő első fénysugárban. Mirella gondosan összefogta a vastag gyapjúplédet, kivitte a szekérhez, s mellesleg gyors pillantást vetett a dupla fenékrejtékre is. Minden a legnagyobb rendben állt; a túlparti uraságok őrei valószínűleg még mindig az igazak álmát aludták, mit sem sejtve a sikeres átkelésről.
A lovak elégedetten horkantottak a harmatos fűben, örülve a reggeli hűvös levegőnek. Mirella könnyed mozdulattal pattan fel a bakra, halk csettintéssel maga mellé hívta a kutyát, s a szekér nesztelenül gördült ki a védelmet nyújtó udvarból a ködlepte dűlőútra.