Keresztút a ködtenger felett

A nedves pára sűrű lepelként telepedett a dűlőút menti fűzfákra, tompítva a küllők egyenletes zörgését. Mirella szorosabbra húzta vállán a kendőt, de az arca elégedett mosolyt őrzött. A hajnali köd volt a legjobb védelmező, amit csak kívánhattak: ebben a fehér némaságban még az urasági hajdúk legélesebb szeme sem szúrhatta volna ki a csendben haladó szekeret.
Borda peckesen ült a bakon a lány mellett. Fekete orra ritmikusan mozgott, amint a hűvös légáramlatokból próbálta kitalálni a környék szagait: nedves avart, fenyőgyantát és a távoli fatüzelés halovány füstjét érezte. Halkan, elégedetten fújtatott egyet, majd fejét a mancsaira hajtva pihentette, bár fülei éberen rezdültek minden egyes bokor mögül érkező neszre.
Egy-két mérfölddel odébb, ahol a pára már oszlani kezdett a felkelő nap halvány aranyfényében, az út elágazott egy régen elfeledett, kőből faragott útmenti kereszt szomszédságában. Mirella egy pillanatra megtorpantotta a lovakat, hogy szemügyre vegye a feltáruló tájat. A völgyben, a szétoszló ködfoltok alatt apró zsellérházak nádtetői bukkantak elő.
– No, öregem – kuncogott Mirella halkan, és gyengéden megveregette a kutya hátát –, úgy tűnik, odaát ébredezik a világ. Megnézzük, akad-e arrafelé valaki, akinek elkel egy kis só, egy jó szó, vagy éppen egy maréknyi remény, mielőtt a tiszttartó úr felébredne.
Könnyed mozdulattal megrázta a szárat, és a szekér csendesen gurult tovább a völgy felé vezető lankán.