Suttogó árnyak a sikátorban

A nyikorgó hátsó ajtó óvatosan tárult ki a szűk, saras sikátorra. Mirella a feje fölé húzta a megkopott kapucnit, s kissé előregörnyedt, hogy a durva posztó még jobban elrejtse a derekára erősített értékes erszényeket. Borda közvetlenül a nyomában haladt, ruganyos léptei alatt csendesen cuppant a vizenyős talaj.
A szegénytelep ezen része tele volt suttogásokkal és gyanakvó tekintetekkel. Az alacsony kalibák ablakából feszült, riadt szempárok követték a két jövevényt; a lakók a szomszédos udvarokat kémlelték, félve a fegyveresek újabb portyájától. Egy kiszáradt kút mellett két asszony állt összefont karral, ám amint meglátták Mirelláék nyomorúságosnak ható álcáját, csendben visszafordultak a maguk dologjához.
– Csak nyugodtan – sziszegte Mirella a foga között, miközben érezte Borda feszült figyelmét a háta mögött. – Ha túl sietősre vesszük, még a végén azt hiszik, van mit elvenni tőlünk.
A sikátor kanyarulatában egy kint felejtett hajdú járőr sötét alakja bukkant fel, unottan támaszkodva a fegyverére. Mirella egyetlen pillanat alatt váltott szerepet: halkan mormolt, rekedtes siralomba kezdett, mintha csak az őszi nyirkosság miatti csúzát panaszolná. Borda alázatosan lehorgasztotta a fejét, s fáradt jobbágyként botorkált mellette.
A hajdú csak félvállról vetett rájuk egy megvető pillantást. Egy rongyos koldus meg a hallgatag kísérője nem ért meg annyi fáradságot sem, hogy leintse őket. Pár határozott, mégis kimért lépéssel később már maguk mögött is hagyták a veszélyes útszakaszt, s észrevétlenül bevettek magukat a telep belső utcáinak védelmező forgatagába.