Álca a korhadt csűrben

Borda lépett be elsőként a nyitott pajta félhomályába, csizmája alig koppant a keményre döngölt agyagpadlón. A száraz széna édeskés illata azonnal betöltötte a teret, s a deszkák védelmében végre kiengedhették a feszült lélegzetet. A szegénytelep távoli morajlása átszűrődött a falréseken, de az udvar csendes maradt.
Mirella a sarokba támasztott korhadt szekér mögé intette a férfit. Nem terveztek sokáig időzni, mégis muszáj volt rendezniük a soraikat, mielőtt elvegyültek volna a belső utcák forgatagában. A lány gyors pillantással mérte fel a csűrt, s tekintete megakadt egy gerendára akasztott, viseletes posztóköpenyen.
– Ez pont jó lesz álcának – suttogta Mirella, s óvatosan leemelte a ruhadarabot. Borda egyetlen kurta bólintással nyugtázta a tervet, miközben a kapurésen át a szomszédos portát tartotta szemmel. Odakint egy idős zsellér söpörte a portát, teljesen gyanútlanul.
A lány a vállára terítette a kopott köpenyt, amely tökéletesen elrejtette a derekára csatolt, értékes árukat rejtő erszényt. A gázlónál átázott lábbelijük ugyan még nehéz volt, de a rövid pihenő visszaadta a magabiztosságukat. Mirella a csűr hátsó kijáratához lépett, amely közvetlenül a telep belső sikátorára nyílt, majd határozott intéssel jelezte társának: ideje továbbállni.