A telep mélyén

A telep belső kanyarulataiban már könnyebb volt elvegyülni. Az alacsony kalibák közt megült a nyirkos tűzhelyfüst, a szűk átjárókban didergő gyerekek szaladgáltak, s a rongyos lakók feszült csendben kémlelték a jövevényeket. Mirella csak akkor merte felegyenesíteni a hátát, amikor befordultak egy roskatag léckerítés árnyékába.
– Ez meleg volt – sziszegte Mirella, miközben óvatosan megigazította a durva posztóköpenyt, hogy a derekára fűzött értékes erszények véletlenül se csörrenjenek meg. – A hajdúnak több esze volt, mint szerencséje, de a rongyaink megtették a magukét.
Borda szorosan a sarkában maradt, szeme sarkából folyamatosan a sötétedő zugokat pásztázva. Nem bízott a telep gyanakvó tekinteteiben sem. Egy szomszédos udvar kapujában épp egy idős asszony támaszkodott a seprűjére, s riadtan méregette őket.
A két vándor hamarosan elérte a telep közepén álló, félig beomlott tetejű kovácsműhelyt. Az elhagyatott épület mögött néhány helybéli fázósan suttogott egy apró parázs fölé hajolva. Mirella intett Bordának, s meglapultak a száraz tűzifa-máglyák takarásában. A halk beszélgetésből hamar kirajzolódott a lakók újabb aggodalma: az őrök estére teljes zárlatot és tüzetes átkutatást ígértek a szegénynegyedben. Mirella intett kísérőjének – nem vesztegethették az időt, mielőbb el kellett érniük a telep szélső kapuját.