Suttogás a szénapadlás alatt

A kapu szárnya halkan nyikordult meg, ahogy kinyílt, beengedve a kinti pirkadat szürke fényeit. A csűrben a száraz széna édeskés illata keveredett a felborult dézsából kiömlött víz földes párájával. Borda óvatosan, megfeszült izmokkal lépdelt Mirella mellett, ám halk morajlása alábbhagyott – a fekete eb megérezte, hogy a homályban lapuló valaki nem támadásra készülő ellenfél, hanem egy megrémült menedékkérő.
– Csak nem az adószedők elől bújt el kelmed, néném? – kérdezte Mirella halk, derűs hangon, megtörve a nyomasztó csendet. – Mert ha így van, megnyugodhat: rossz ruhában járunk ahhoz, hogy császári dézsmát szedjünk.
A szénakazal mögül egy törékeny, megviselt alak bukkant elő. Az idős asszony remegő kézzel szorította kopott kendőjét a mellkasához, szemeiben a rettegés szikrái égtek. Egy régi favillára támaszkodott, mintha az megvédhetné a világ összes bajától.
– Ó, a szentekre... azt hittem, a tiszttartó hajdúi tértek vissza – lihegte szaggatottan az asszony. – Meghallottam a kerekek zörgését meg a kutya léptét, s azt hittem, elviszik a maradék lisztemet is.
– Megnyugodhatsz, jó asszony – szólt Mirella meleg, csillapító hangon, miközben intett Bordának. A hatalmas kutya engedelmesen lehasalt a döngölt agyagra. – Mi nem elvenni jöttünk, hanem adni. Van nálunk gyógyír, meg egy kevés meleg étel is, ha szűkös a kamra.