A szénapadlás áldása

Az idős asszony szemei szélesre nyíltak, mintha nem is a szavak, hanem a Mirella hangjában rejlő jóság ütötte volna meg a fülét. Remegő keze leereszkedett a favilláról, és lassan, óvatosan előbbre lépett a szénakazal rejtekéből. Borda, a hatalmas eb, csak pislogott, de maradt a helyén, tekintetével Mirella minden mozdulatát követte.
Mirella elővett a tarisznyájából egy kis, sötét fiolát, benne gyógyfüves tinktúrával, és egy darab friss, vastag kenyeret. A kenyér illata betöltötte a csűrt, és az asszony orra rezdült. Látszott rajta az éhség, de a bizalmatlanság még mindig ott ült a vonásain. Mirella mosolyogva nyújtotta át az adományt.
– Ne féljen, néném, ez gyógyítja a reumatikus fájdalmat, a kenyér meg erőt ad. Maga már eleget szenvedett a kapzsi tiszttartó miatt – mondta Mirella, és az idős asszony végre elengedte a félelme egy részét. Kezeik összeértek, amikor átvette az ajándékokat, és egy halk „áldja meg az ég” szakadt fel a torkán.
– Meglátszik a jóság a szemében, leányom – suttogta, miközben a kenyeret a melléhez szorította. – Csak legyen óvatos a völgyben. Nem sok jó jár arra mostanában. Csend van, de az a fajta csend, ami nem békét ígér. Hallottam én neszeket az éjjel, furcsa neszeket, mintha valakik keresnének valamit.
Mirella bólintott. – Megfogadjuk a tanácsát, asszonyom. Menjünk is, míg világos van – mondta, és egy utolsó pillantást vetett az asszonyra, akinek az arcán már megjelent a hála, ha a félelem még nem is tűnt el teljesen. Intett Bordának, aki azonnal felállt, és felmérte a terepet. A kutya halk morgással jelezte, hogy készen áll az indulásra.
A kapu halkan csukódott be mögöttük, visszhangozva a hajnali csendben. Mirella és Borda csendben indultak el, maguk mögött hagyva a gyanúsan elhagyatott tanyát. A völgy felé vették az irányt, amerre az ösvény lejtett, és ahogy az idős asszony mondta, baljós csend telepedett a tájra, mintha a természet is visszatartotta volna a lélegzetét.