Csizmanyomok a gázló előtt

A lejtős ösvény mélyebbre vitt a völgybe, ahol a hajnali pára még vastag lepelként ült a fenyők törzsei között. Borda fülei felmeredtek, orrát a nyirkos avarnak feszítette, szőre pedig lassan felborzolódott a marján. Nem kellett nagy jóstehetség ahhoz, hogy sejtsék: az ösvényen nemrég nem békés vándorok haladtak át.
A patakparti kanyarulatnál Mirella megtorpant, és intett a kutyának. A puha földben mély, vasalt sarkú csizmák nyomai éktelenkedtek, egymás hegyén-hátán. Mellettük gőzölgő lótrágya és eltaposott bokrok jelezték a hajdúk vonulási irányát. A kapzsi tiszttartó emberei pontosan arra tartottak, amerre ők is: a völgyi gázló felé.
– No, Borda komám, úgy tűnik, a nagyurak kutyái túlságosan is szorgalmasak ma – suttogta Mirella, bár a torkában lévő apró gombóc jelezte, hogy a veszély nagyon is valós. – De ha azt hiszik, tőlünk is kicsikarhatnak egyetlen garast is, alaposan melléfogtak.
A hatalmas fekete eb halk, szaggatott morgással válaszolt. Óvatosan lépkedtek tovább a sűrűsödő bozót árnyékában, kihasználva a szederindák nyújtotta takarást. Odalentről, a vízfolyás felől váratlanul fémes koccanás és egy nyers, parancsoló férfihang törte meg a táj csendjét. A hajdúk már a gázlónál várakoztak.