Pálinka és parancsszó

Mirella a sűrű fűzfaágak közül leste a gázlónál tébláboló fegyvereseket. Három jól táplált hajdú állta el az átjárót, miközben a tizedesük – a kapzsi tiszttartó jellegzetes vörös posztómellényében – épp egy fémkulacsot rázott dühösen, fennhangon szitkozódva, amiért az utolsó csepp pálinkája is elfogyott a hideg hajnalon.
A lovaik a sekély vízben toporogtak, patáik alatt unottan csattogott a folyóvízi kavics. Borda feszülten lapult a lány mellett a nyirkos avarban, sárga szemeivel mereven követte a katonák minden mozdulatát, de Mirella egy halk, alig észrevehető kézmozdulattal maradásra bírta a hűséges ebet. Három fegyveres ellen a nyers erő nem lett volna kifizetődő, ide a jól bevált női furfang és némi zaj kellett.
Mirella a tarsolyához nyúlt, és előhalászott egy nehéz, lapos követ, amit még a tanyán szedett össze. Pontosan tudta, hogyan kell bánni az unatkozó, fázó őrökkel: a gyanakvásuknál csak a lustaságuk volt nagyobb. Célozva, biztos kézzel hajította a követ a folyó túlsó partján lévő sűrű cserjésbe, jó messzire a valódi rejtekhelyüktől.
A száraz gallyak hangos reccsenése azonnal felverte a völgy csendjét. „Ki van ott? Mutasd magad!” – ordította a tizedes, és kardot rántva indult a gyanús nesz irányába, társait is maga után intve a sűrűbe. Amint a hajdúk háttal álltak és a bozótost kezdték csépelni, Mirella és Borda nesztelenül, mint a pirkadati árnyak, átcsúsztak a gázló gázolható, fák által takart szegletén, egyetlen árva csobbanás nélkül hagyva maguk mögött a hoppon maradt őrséget.