A csűr sötétjében

Borda nesztelenül, akár egy fekete árnyék, surrant végig a felázott udvaron, orrát szorosan a földhöz szorítva. Mirella sem tétovázott sokáig a kapuban; könnyű léptekkel követte hűséges társát, miközben ujjaival még egyszer megnyugtatóan megérintette a szoknyája alatt lapuló tőrt. Az udvaron uralkodó fojtogató csendet csak a szekérnél hagyott ló türelmetlen horkantása törte meg a távolból.
A tornác melletti kút kávája száraz volt, ám a földön egy felborult dézsa hevert, amelyből még el sem szivárgott teljesen a kiömlött víz. Ez rendkívül friss nyomnak számított. Valaki alig néhány perccel korábban még itt járt, és igencsak sietősre fogta a dolgát, ha még a vizét is hátrahagyta. Borda hirtelen megtorpant a félig nyitott csűrkapu előtt. Mancsait megvetette a sárban, füleit szorosan hátracsapta, és halk, vibráló morgással jelezte, hogy a sötét belső térben valami szokatlan rejtőzik.
Mirella arcára a feszültség ellenére is kiült egy kissé cinikus, mégis megnyugtató félmosoly. Pontosan tudta, hogy a nincstelen tanyasiak fegyveres haramiáknak vagy kegyetlen adószedőknek nézhetik őket. Óvatosan, de határozottan lépett a csűr irányába, miközben igyekezett úgy helyezkedni, hogy szükség esetén gyorsan a tőréért nyúlhasson, de a mozdulata mégis barátságosnak hasson.
– No, hát ha nincs házigazda, aki fogadjon, majd én bekopogok a szénához – suttogta félhalkan, s egy kecses mozdulattal beljebb tolta a csikorogva engedő faajtót.