A hallgatag porta

Mirella nem az a fajta volt, aki sokáig szeret egyhelyben tétovázni, miközben a veszély a bozótban settenkedik. Bár a puskaporos feszültség szinte vibrált a szellőben, megpattintotta a gyeplőt, és halkan csettintett a lónak. A szekér vastag kerekei megmozdultak, és a döcögő jármű lassan elhagyta a nyíltabb kanyart, begördülve a völgy aljában meghúzódó tanyák felé vezető, köves útra.
Borda mellette haladt, feszült izmokkal, fekete szőre borzolódott a marján, de egyetlen lépést sem marad el. Mirella fél szemmel a hűséges eb rezdüléseit figyelte, míg a másik szeme a kerítések és a félreeső pajták körvonalait pásztázta. A legközelebbi porta felé tartottak, ahol az imént még füst szivárgott a kéményből, de ahogy közelebb értek, a portán riadt csend honolt.
A kerítéskapu félig nyitva fityegett a pántján, mintha valaki kapkodva távozott volna, vagy épp ellenkezőleg: sietve menekült volna be a ház mélyére. Mirella a szekérrel megállt a kiskapu előtt, s miközben a bakról lelépett, keze óvatlanul a szoknyája redői alá rejtett tőrmarkolatra tévedt.
– Nos, ha úri fogadtatás nem is vár, a kapu legalább nyitva áll – morogta maga elé félhalkan Mirella, miközben Borda halkan beslisszolt a lécek között, hogy felderítse a gyanúsan kihalt udvart.