Suttogás a mohaszőnyegen

Borda lecsatolta a kimerült ló hámját, és halkan felszisszent, ahogy egy marék friss, harmatos fűvel átdörzsölte az állat tajtékos hátát. A paripa hálásan horkantott a hűvös éjszakában, míg a férfi a legközelebbi tölgy vastag törzséhez kötötte a kötőféket. Az ősi lombkoronák között átszűrődő ezüstös holdfény épp elegendő világosságot adott ahhoz, hogy ne kelljen lámpást gyújtaniuk – a felesleges fény csak idecsalná a veszélyt.
Mirella ezalatt a szekér hátuljában matatott. A duplafenék mélyéről gondosan előhalászott két vastag, durva szövésű gyapjútakarót és egy kis szárított kamillával teli vászonzacskót. Pontosan tudta, hogy a völgybéli falucskában, a malom melletti nyomorúságos kunyhókban didergő gyerekeknek most ezek jelentik majd az életet, nem a tiszttartó üres ígéretei.
– Egy rövid pihenő jár nekünk is, Borda – suttogta a lány, miközben a bak alá terítette az egyik takarót. – Pirkadatkor indulunk tovább, mielőtt a szegénységi adó szedői felébrednének. A molnársegéd már várni fog minket a gátnál.
Borda nem válaszolt szavakkal, csak a feje alá húzta a nyergét, de a szeme továbbra is félig nyitva maradt. Mirella elmosolyodott a férfi örökös, sziklaszilárd éberségén, majd betakarózott. A hatalmas fák csendes susogása hamar elcsendesítette a menekülés izgalmát, míg a lány fejében már a hajnali átkelés és a következő segítségnyújtás lépései formálódtak.