Menedék az óriások lábánál

A kerekek utolsó döccenése jelezte, hogy maguk mögött hagyták a sziklák alatti hűvös, sötét szorítót. A táj hirtelen kitágult, és az ösvény egy fenséges, ősi tölgyesbe torkollott, ahol a hatalmas lombkoronák ezüstös holdfényt szűrtek a mohos talajra. Mirella megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, és játékosan megbökte Borda vállát, jelezve, hogy a közvetlen veszély elmúlt. A tiszttartó fegyveresei most biztosan a folyó túlpartján keresik a nyomaikat, miközben ők már a biztonságot nyújtó rengeteg mélyén járnak.
Borda óvatosan megállította a lovat egy hatalmas, odvas tölgy védelmében. Bár arcán még ott tükröződött a megszokott éberség, a szeme sarkában megjelent egy apró, meleg ránc, ahogy a lány felé fordult. Mirella nem teketóriázott: leugrott a bakról, és azonnal a szekér hátuljához sietett, hogy ellenőrizze a dupla fenekű rekeszeket. Megnyugvással látta, hogy a rejtett áruk és a megmaradt holmik teljesen érintetlenek maradtak a zötykölődő út során.
„Látod, Borda? A tiszttartó okosabbnak hiszi magát a fénylő páncéljában, de a feje pont olyan üres, mint a dézsája adószedés után” – kuncogott halkan Mirella, miközben visszaigazította a takaróponyvát. Hangjában ott bujkált a jól ismert, csípős diadal, amit mindig akkor érzett, ha sikerült túljárnia a kapzsi uraságok eszén.
Borda némán bólintott, és megpaskolta a ló nyakát, de a füle továbbra is a tölgyes neszeit leste. A fák között megbújó hűvös menedék tökéletes helynek ígérkezett, hogy kifújják magukat, mielőtt továbbindulnának a következő falu felé, ahol újabb didergő családok várták a segítséget.