Éjjeli üzenet a tölgyesben

Alig telt el egy kevés idő, a tölgyes mélyén elcsendesült minden. A szél alábbhagyott, és a sűrű lombkorona alatt átsejylő holdfény csöndes árnyékokat rajzolt a vastag mohaszőnyegre. Mirella már épp lehunyt volna a szemét, amikor a puha talajról halk, ütemes neszezés ütötte meg a fülét. Nem a szél játszott a száraz levelekkel: valaki rendkívül óvatosan közeledett a szekér felé.
Borda egyetlen intés nélkül ült fel a nyeregről. Izmai megfeszültek, ujjai önkéntelenül az övén pihenő tőr markolatára simultak, de mozdulata annyira halk volt, mintha maga is csak egy árnyék lenne a törzsek között. Mirella visszatartotta a lélegzetét, és a bak szélén könyökölve kémlelte a sötétséget. A mohán felsejlő léptek suttogása megállt alig pár lépésre a szekér kerekétől.
A bokrok sűrűjéből nem egy felfegyverzett adószedő, hanem egy megriadt tekintetű, borzas kisfiú lépett elő, aki a molnársegéd kopott, túlméretezett lajbiját viselte. A gyerek reszketve szorongatott a kezében egy összehajtott durva papírt.
– A molnár küldött... – suttogta a fiú alig hallhatóan, miközben áhítattal nézett Mirellára. – A tiszttartó emberei már a gátnál tanyáznak. Azt mondta, a régi fahídon át próbáljanak meg kerülni.
Mirella arcán fanyar félmosoly jelent meg. Előhalászott a zsebéből egy apró, szárított gyümölccsel teli zacskót, és a fiú markába nyomta. Borda egyetlen bólintással jelezte, hogy értette az új útvonalat, majd a gyerek olyan halkan tűnt el a mohás ösvényen, ahogyan érkezett.