Sürgős gyógyír a hajdúnak

A hajdúk fegyverein megcsillant a délutáni nap fénye, ahogy a belső sorok felé igyekvő vándorokat ellenőrizték. Mirella egy pillanatra megtorpant, majd feszült pillantást váltott Borda éber, szőrét borzoló alakjával. Pénz már egy fitying sem maradt a szüszőjében, de a meggyőző ereje és a leleményessége sosem hagyta cserben.
– Állj csak, fehércseléd! Hol a garas a belépőre? – horkantott rájuk a strázsa, és vaskos lándzsanyelével elállta a keskeny átjárót.
Mirella nyomban felöltötte a magabiztos, méltóságteljes kereskedő ábrázatát. Szelíd, mégis határozott mosolyt villantott a fegyveresre, majd csípőre tett kézzel lépett közelebb.
– Hogyhogy hol, vitéz uram? Hát nem kapott értesítést a tekintetes tiszttartó úrtól? A belső sorok főpatikáriusának viszek sürgős gyógyírt a nagyúr köszvényére! Ha miattam késik a csillapító balzsam, a tekintetes úr még ma este személyesen számoltatja el a kapuőröket.
A hajdú bizonytalanul megcsuklott a határozott fellépés láttán. Tekintete gyanakvón futott végig Mirella üres erszényén, ám ekkor Borda lépett közelebb. A fekete kutya fojtott, mély morgása és fenyegető tartása azonnal eloszlatta a katona maradék kötekedő kedvét.
– Menjetek hát, mielőtt meggondolom magam! – morogta a strázsa, és lándzsáját félrehúzva utat nyitott a belső sorok nyüzsgő kavargása felé.