Sürgető szavak a sziklák közt

A sziklahasadék meredek, mohával borított lejtőben folytatódott, amely egyenesen a szurdok árnyas mélyébe vezetett. A hűvös pára jólesően hűtötte le Mirella arcát, miközben óvatosan egyensúlyozott a csúszós köveken. Borda puhán, szinte hangtalanul szökellve haladt előtte, sötét bundája szinte egybeolvadt a páfrányok kiterjedt zöld szőnyegével. A fenti hajsza zajai egyre inkább elhaltak, ám a szurdok aljában teljesen másfajta morajlás fogadta őket.
Egy elhagyatottnak tűnő, dús növényzettel övezett kis tisztáson megrekedt egy elnyűtt málhás szekér. A bal hátsó tengely reccsenve adta meg magát, s a kerék gyanúsan megdőlt a puha, gőzölgő avaron. A jármű mellett egy ráncos arcú, dühösen gesztikuláló idős asszony toporzékolt, aki amint megpillantotta a sziklák közül kilépő alakokat, szúrós tekintettel rászegezte görbe botját.
– Hát ti meg kik vagytok, s mit lábatlankodtok itt? – förmedt rájuk az asszony vágó, éles hangon, miközben szemeiben dühös riadalom villant. – Ha a porkolábok kutyái idetalálnak, mindannyiunkat láncra vernek! Ahelyett, hogy tátjátok a szátokat, inkább segítsetek, mielőtt a nyakunkra hozzátok a veszedelmet!
Mirella egyáltalán nem sértődött meg a morcos fogadtatáson; jól ismerte a riadt emberek nyersségét. Egy lágy, megnyugtató mosollyal lépett közelebb a megdőlt szekérhez, miközben Borda éber morajlással foglalta el őrhelyét a szurdok bejáratánál.
– Nyugalom, anyóka – felelte a lány könnyedén, s már elő is húzta övéből a megfelelő szerszámot. – A hajsza odafenn rekedt, nekünk meg van pont egy pár ügyes kezünk. Lássuk csak azt a törött tengelyt!