A korhadt emelő

Mirella nem vesztegette az időt. Egy vastag, kidőlt tölgyfaágat feszített a megdőlt tengely alá, s minden erejét beleadva megemelte a nehéz szerkezetet. A korhadt fa recsgett, de kibírta az elviselhetetlen terhelést.
– Ne csak álljon ott dühösen, nyomja be azt a tönköt a kerék mögé! – vágta rá a lány élesen, hiszen a fenti szikláknál már fegyveresek kiáltásai visszhangoztak.
Az idős asszony szitkozódva, de meglepő fürgeséggel rugdosta a faéket a kerékagy alá. A szekér billent egyet, majd szilárdan megállt a hevenyészett támaszon. Borda torka mélyéből fenyegető hörgés tört elő; a fekete kutya feszülten nézett a szurdok pereme felé, ahonnan fémes koccanások zaja szűrődött le.
– Tűnés innen, de gyorsan! – sziszegte az anyóka, s szúrós tekintettel a szurdok mélye felé mutatott. – Az ottani elhagyott ház hátsó falánál keressétek a sűrű indákat! Ott van a rejtett átjáró, mielőtt a nyakatokra hozzátok a veszedelmet!
Mirella nem várta meg a porkolábok leereszkedését. Egyetlen határozott intéssel hívta Bordát, s a dús növényzet takarásában már rohantak is a romos kőház védelmező árnyéka felé.