Átjáró a sziklafalban

A romos kőház hátsó fala szinte teljesen egybeolvadt a sziklafal meredélyével. A vaskos, sötétzöld indák sűrű függönyként omlottak alá a mohás kövekről, tökéletes álcát nyújtva a kíváncsi szemek elől. Mirella lihegve állt meg a szürkés fal tövében, miközben Borda halkan morgott, füleit hátracsapva hallgatózott a szurdok felől érkező fémes zörejekre. A porkolábok már elérhették a megrekedt szekeret.
– Gyere, Borda, nincs idő tehetetlenül méregetni ezt a zöld kerítést! – suttogta a lány, s ujjaival a nyirkos levelek közé nyúlt.
A borostyán mögött valóban ott lapult egy keskeny, szabálytalan sziklahasadék, amelyet egykor talán pásztorok vagy csempészek vájtak a kőbe. A falak mentén hűvös huzat csapott ki, jelezve, hogy a járat nem zsákutca, hanem átvezet a hegynyereg túloldalára. Mirella határozott mozdulattal félrehúzta a legvastagabb szárakat, s előreengedte a fekete kutyát. Borda óvatosan, orrát a földhöz lapítva osont be a sötét nyílásba.
A lány még egy utolsó pillantást vetett a szurdok irányába. Odafentről szitkozódó kiáltások és vértek csikorgása hallatszott: az őrök végre leértek az anyókához, aki kétségkívül tüzes hévvel terelte félre a figyelmüket. Mirella elmosolyodott, majd becsusszant a sziklarésbe, s az indákat hagyta visszahullani maga mögött.
A szűk folyosóban sötét volt és nyirkos, de alig néhány tucat lépés után már halvány napfény derengett a járat végén. A szurdok veszélye mögöttük maradt, a szabadulás kapuja pedig kitárult előttük.