Napsütötte fennsík

Borda bújt ki először a sziklarésből, megrázta vaskos, fekete bundáját, s elégedett horkantással szimatolt a friss, fenyőillatú levegőbe. Mirella szorosan a nyomában követte, miközben gúnyos mosollyal porolta le szoknyájáról a nedves mohát és a tapadós borostyánleveleket.
A sziklahasadék kijárata egy csendes, rejtett fennsíkra vezetett, amelyet öreg tölgyes ölelt körül. A szurdok felőli zűrzavar – a porkolábok nehézkes átkozódása és az idős asszony dörgedelmes, csípős ripakodása – itt már csak elmosódott visszhangként élt tovább a kőfalak aljában.
– A jóasszony bizonyára alaposan megizzasztja azokat a gőgös pimaszokat – kuncogott halk elégedettséggel Mirella, miközben visszatekintett. Az anyóka szilárd tartása és furfangja elegendő időt nyert nekik, amivel élniük kellett.
A lány óvatosan visszarendezte a sziklarés előtt csüngő, tüskés vadrózsaágakat, hogy még a legélesebb szemű porkoláb se vehesse észre a rejtett átjárót. Borda közben halkan felmordult, s fülét hegyezve jelezte, hogy a sűrű tölgyfák között egy keskeny vadcsapás kanyarog lefelé.
– Igazad van, barátom, ne vesztegessük az időt – simította meg a kutya fejét Mirella. A szorult helyzetből szerencsésen kijutottak, s a fák árnyékában megindultak a biztonságot nyújtó völgy felé.