Süppedő léptek

Az ösvény meredeken lejteni kezdett, s a fák között megrekedt, fojtogató pára jelezte, hogy a sűrű erdő legmélyebb, mocsaras részéhez értek. A talaj minden lépésnél cuppogva engedte el a csizmákat, mintha maga a föld akarta volna maradásra bírni őket. Borda hirtelen megtorpant, és feltartott kézzel intett csendet a mögötte jövőknek.
„Álljatok meg,” sziszegte Borda, hangjában feszült éllel. „Ez itt már nem az út. Előttünk csak a fekete sár van, és a víz.” Bandi dühösen rúgott bele egy korhadt ágba, ami azonnal elmerült a sötét, bűzös lében. „Remek, eltévedtünk. Kikerültük azt a bolondot, hogy most mi magunk dögöljünk meg a dágványban?” – vágta rá élesen a fiú.
Az idős asszony dühösen megragadta a fiú vállát. „Fogd be a szád, kölyök! A mocsár nem szereti a ricsajt, de a kapkodást még kevésbé,” sziszegte vissza, szorítása meglepően erős volt. Mirella szárazon elmosolyodott a sötétben, bár az ő türelme is fogytán volt. „Legalább a kalmár nem fog utánunk jönni. Ahhoz túl félti a drága selyemharisnyáját,” jegyezte meg epésen.
Borda egy hosszú, száraz ágat keresett, és óvatosan bökdösni kezdte az előttük elterülő, látszólag szilárd zöld mohaszőnyeget. A bot ellenállás nélkül merült el a mélybe, sárgás gázbuborékokat csalva a felszínre. „Nincs visszaút,” mondta Borda, arca sötét volt az indulattól. „Keresnünk kell a gázlót, még mielőtt a hold teljesen lebukik a fák mögött.”