A láp titkos ösvénye

Borda fáklyát nem gyújthatott, így csupán a levelek közt átszűrődő, gyér holdfényre hagyatkozhatott, miközben a mocsár szélén indult el balra, egy alig észrevehető, keskeny földnyelven. Bandi közvetlenül mögötte lépkedett, minden bizonytalan neszre megfeszülve. Amikor a fiú csizmája bokáig süllyedt a hideg sárba, dühös szitkozódás hagyta el a száját, de az idős asszony hátulról azonnal hátba taszította egy fanyar figyelmeztetéssel. A mocsári bűz fojtogatóan nehezedett a tüdőre, de a kis csapat makacsul haladt előre, a túlélés ösztönétől hajtva.
Mirella féloldalas, hűvös mosollyal figyelte Bandi tehetetlen dühét. Az efféle elkényeztetett kölykök hamar megtanulják, hogy a természet nem tiszteli a nemesi származást vagy a büszkeséget; a sár egyformán húzza le a királyt és a koldust. Borda hirtelen megtorpant egy hatalmas, félig megdőlt fűzfa tövében, amelynek ágai mélyen a sötét vízbe lógtak. A fa gyökerei között azonban lapos, szürke kövek látszottak – a gázló kezdete.
„Itt lesz az,” suttogta Borda, hangja feszült volt a fáradtságtól. „De csak egyesével. Aki letér a kőről, azt a dágvány elnyeli.” Az idős asszony egyből előretolakodott, megkerülve a duzzogó Bandit, és gyanakvóan méregette a vízből kiálló mohás sziklákat. A feszültség szinte tapintható volt köztük, de a mocsár fenyegető csendje rákényszerítette őket az engedelmességre.