Lépések a homályban

Az idős asszony óvatosan nyújtotta ki a lábát, sötét köpönyege szélét megemelve, majd rálépett az első nedves sziklára. A kő megremegett a súlya alatt, de megtartotta. Megkönnyebbült sóhajtása szinte elveszett a láp gőzében. Mögötte Bandi következett, akinek remegő térdei majdnem felmondták a szolgálatot; görcsösen kapaszkodott egy belógó ágba, miközben cipője talpa csúszkált a nyálkás mohán.
Borda hátrafordult, intett a kezével, hogy tartsák a távolságot. Mirella közvetlenül a fiú mögött lépkedett, figyelő tekintettel mérve fel a terepet. Bár a sötétség szinte teljesen elnyelte az ösvényt, pontosan látszott Bandi tarkóján a feszültség verejtéke. A helyzet nem tűrt gyengeséget, a mocsár túloldalán ugyanis, ahol a fák sűrűsége hirtelen véget ért, egy elhagyatott, romos építmény körvonalai bontakoztak ki a sűrű ködből.
„Gyorsabban, mielőtt teljesen elnyel a sötét,” sziszegte hátra az idős asszony, akinek hangjában több volt a rémület, mint a sürgetés.
Az utolsó kőről leugorva a talaj végre szilárdabbá vált. Borda egyenesen a romos falak felé vette az irányt, ahol egy keskeny, sötétségbe burkolózó folyosó tátongott. A vándorok megkönnyebbülten, de továbbra is feszülten léptek be a hideg falak közé, maguk mögött hagyva a dágvány fojtogató bűzét.