A mocsár csapdája

Borda sziluettje szinte beleolvadt az éjszakába, ahogy nesztelenül tört utat a sűrű aljnövényzeten keresztül. A többiek a nyomában haladtak, lépteiket elnyelte a nedves avar és a kalmár egyre hevesebb káromkodása. A kövér alak dübörgött, fújtatott, és minden egyes pofon, amit a tehetetlen állatoknak osztott, egyre mélyebbre lökte a szekeret a ragacsos földbe. Mirella a bokrok mögül figyelte az előadást, ajka szélén halvány mosollyal. „Saját kapzsiságában fetreng – gondolta –, méltó büntetése a gőgnek.”
Bandi megbotlott egy gyökérben, és egy halk sziszegés szaladt ki a száján. Az idős asszony azonnal rászorította kezét a fiú karjára, intve, hogy maradjon csendben. A kalmár nem figyelt, túlságosan el volt foglalva a saját nyomorúságával. „Ennyiért nem éri meg a baj – mormogta Bandi fojtottan, mire az öregasszony szúrós pillantással némította el. – Csak haladnánk már.”
Borda megállt egy pillanatra, körülnézett, majd intett, hogy menjenek tovább. A bozótos sűrűbbé vált, ahogy egyre távolabb kerültek az úttól. A fák árnyékai hosszúra nyúltak, elrejtve a vándorokat a holdfény elől. A sárba ragadt kalmár dühöngése lassacskán elhalkult, ahogy egyre távolodtak, csak egy-egy elnyújtott üvöltés szűrődött át a fák koronáján. A feszültség lassan oldódott, de a figyelem nem lankadt.
Mirella érezte, ahogy szíve a rendes ritmusára vált vissza. A levegő friss és hűvös volt, magával hozva a fenyő és a nedves föld illatát. Borda csendben tovább vezette őket, egy ismeretlen ösvényre, ami mélyebbre vezetett az erdőbe. Az idős asszony remegő kezekkel igazította meg kendőjét, Bandi pedig feszülten leste a vezető minden mozdulatát. A kalmár, akinek a gőgje még mindig a sárban fürdött, egyre távolabbi, jelentéktelen emlékké vált. Legalábbis egy időre.