Süppedő kerekek

A meder kavicsos alja halkan zörgött a csizmájuk alatt, ahogy átvágtak a túlparti meredélyhez. Borda füle hátracsapódott, fojtott morgása szinte csak a mellkasában rezgett. A köd nemhogy oszlott volna, de a gázló felett valósággal sűrű tejként ülte meg a bozótost.
Mirella óvatosan kapaszkodott fel a kiálló gyökerekbe fogódzva. Amint elérte a vízmosás peremét, mély keréknyomra bukkant a nedves avaron. Friss, mélyen beszántott nyomok vágták át a sárt, melyek egyenesen a sűrűbb tölgyes felé mutattak. A nemesi ezüstcsat tulajdonosa aligha gyalog vágott neki ennek a járatlan útnak.
„Valaki nagyon elkalkulálta az útvonalat” – suttogta Mirella, miközben meglazította tőrét az övén. Borda orra a puha földet súrolta, feszülten követve a friss szagot.
Nem kellett sokat menniük. Néhány tucat lépés után a fojtott ködből halk szipogás és egy faalkatrész panaszos nyikorgása ütötte meg a fülüket. A galagonyabokrok mögött egy megrekedt, elakadt ekhós szekér körvonalai bontakoztak ki. Az egyik hátsó kerék mélyen beékelődött egy szikla és egy korhadt tuskó közé. A szekér ponyvája alól egy megrémült, kendős idős asszony tekintett kifelé riadtan.
„Borda, nyugalom” – intett Mirella, s bár a váratlan látványtól elszorult a torka, szája szegletében máris megjelent a megszokott, magabiztos mosoly.