Nyomok a mohos gyökerek között

A nyirkos pára szinte tapintható falat vont a tölgyes köré, ahogy Mirella és hűséges kísérője, Borda, egyre mélyebbre merészkedtek az északi sűrűségbe. A lány könnyű léptekkel, szinte nesztelenül haladt a puha avarszőnyegen, miközben a hatalmas fekete kutya közvetlenül mellette ügetett, orrával folyamatosan a fagyos szellőt szimatolva. A sár elfedett nyomai mögöttük maradtak, de a sűrűsödő köd újabb titkokat tartogatott.
Néhány száz lépés után a fák ritkulni kezdtek, s a talaj meredeken lejteni kezdett egy kiszáradt patakmeder felé. Borda hirtelen megtorpant, és halk vakkantással jelezte, hogy valami szokatlant talált a mohos gyökerek között. Mirella leguggolt a kutya mellé, és félretolta a nedves leveleket. Egy apró, finoman megmunkált ezüstcsat villant meg a szürkeségben, amely nyilvánvalóan nem egy egyszerű parasztember gúnyájáról szakadt le.
„Nézd csak, Borda, valami ficsúr nagyon siethetett errefelé, ha még a drága sallangjára sem ügyelt” – suttogta a lány, miközben zsebre vágta a fényes zsákmányt. A csat mintázata gőgös uraságok címerére emlékeztetett, olyanokéra, akiket Mirella különösen nagy élvezettel szokott megválogatott szavakkal és borsos árakkal leckéztetni.
A felfedezés gyanakvóvá tette őket. A patakmeder túloldalán már a gázló elhagyatott körvonalai derengették, ahol a köd még sűrűbbnek és áthatolhatatlanabbnak tűnt. Mirella intett a kutyának, s óvatosan lecsúsztak a meder aljára, készen állva arra, hogy kiderítsék, ki hagyta hátra a gazdagság ezen apró jelét a rideg vadonban.