Segítő kéz az avaron

A feszítővas biztosan feszült a nyirkos tölgygyökér ellen, miközben Mirella egyetlen határozott, ügyes mozdulattal meglódította az emelőt. A megrepedt fa vészjóslóan reccsent egyet, de a tengely végül kiszabadult a szikla szorításából. A kerék nehézkesen gördült ki a mély kátyúból, a szürke ló pedig megkönnyebbülten horkantott fel a hűvös párakendőben.
— Na, édes nénémet nem hagyjuk itt a ködben didergni — szólt Mirella nyájas, meleg mosollyal, miközben gyorsan megigazította a tengelyt elmozdító fadarabot, s megsimogatta az idős asszony reszkető kezét. A szegény pára szeme megtelt könnyel a hálától, s reszkető ujjakkal kotorászott a kendője csücskén lapuló rézgarasok után, de a lány gyengéden visszatolta a kezét. — Tartsa csak meg azt a pár fityinget a pulyáknak, néném!
Borda ekkor halkan, figyelmeztetően felmordult. Fülei felcsaptak, orrát a ködfal felé szegezte, s megfeszülő izmai azonnal jelezték: a fák sűrűjében valami megmozdult. Nem volt idő hosszas búcsúzkodásra.
— Induljon gyorsan, ne kísértse a szerencséjét ezen a csapáson! — sürgette Mirella az asszonyt, s gyengéden rásújtott a ló farára.
A szekér zörögve megindult a tisztás túloldala felé. Mirella gallyakkal gyorsan átseperte a friss nyomokat a sárban, majd Borda intésére észak felé vették az irányt a gomolygó homályban.