A kiszabadított tengely

Mirella lassan, nyitott tenyérrel lépett a szekérhez, hogy ne riassza meg még jobban a didergő nénikét.
„Ne féljen, jóasszony, nem haramiák vagyunk, csak két kósza vándor” – szólt szelíd, megnyugtató hangon, miközben guggolva szemügyre vette a megszorult kereket.
A faabroncs éppen egy vaskos szikla meg egy korhadt tölgyfatuskó közé szorult be, s a tengely pántja is megreccsent a feszültségtől. Egyedül a szerencsétlen asszony hiába is ostorozta volna a szegény pára lovat, a szekér meg sem mozdult volna tavaszig.
Mirella nem teketóriázott. A közeli bozótosból felkapott egy vaskos, kidőlt gallyat, és ügyes mozdulattal a kerékagy alá feszítette emelőnek.
„Borda, gyere csak, segíts egy kicsit!” – intett a kutyának. A nagy fekete eb odatolta a szügyét a szekéroldalnak, míg Mirella teljes testsúlyával rátámaszkodott a faágra. A korhadt tuskó halkan reccsint, s a kerék nagy cuppanással kiszabadult a fojtogató sárból.
Az idős asszony megkönnyebbülten sóhajtott fel, reszkető kézzel egy szárított gyümölccsel teli kis szüszöt nyújtva feléjük. Mirella mosolyogva elfogadta a csemegét, s miután gyorsan ellenőrizte, hogy a tengely kibírja-e még a legközelebbi faluig, útjára bocsátotta a hálás öregasszonyt.