Ezüst csillogás a kavicsok között

A zörgő ekhós szekér lassan eltűnt a fák sűrűjében, visszahagyva maga mögött a magányos erdei csendet. Mirella elégedetten zsebre vágta a szárított gyümölcsös szüszöt, s mélyet sóhajtva megigazította vállán a köpenyét.
„Gyere, Borda, haladjunk!” – intett a fekete ebnek.
Észak felé vették az irányt. A tölgyek lombja errefelé sűrűbb tetőt font a fejük fölé, s az erdei ösvény kanyargósan ereszkedett lefelé. Percek múltán egy kiszáradt patakmeder szélére értek. A görgetegköves árok alján még látszódtak a tavaszi áradás nyomai, ám most csak a száraz levelek zörögtek a kavicsok közt.
Ahogy óvatosan leereszkedtek a mederbe, Mirella figyelmes tekintete megakadt egy szokatlan megcsillanáson. A szürkés kavicsok között, félig a nyirkos homokba ágyazva egy finoman megmunkált ezüstcsat hevert.
„Nézd csak, Borda...” – suttogta halkan.
Odalépett és felvette. A díszes ékszeren jól kivehető volt a vésett nemesi címer. Egy kényes úr aligha sétálna önként ezen a néptelen csapáson. Mirella megforgatta az ezüstöt a tenyerében, miközben a kutya halk morgással jelezte: a meder túloldalán mély keréknyomok vezetnek a sűrű bozótba.