A bozóton túl

Mirella óvatosan megforgatta tenyerében a veretes ezüstöt, majd egy elégedett félmosoly kíséretében mélyen a szoknyája belső zsebébe süllyesztette. Egy ilyen nemesi csecsebecse mindig jó szolgálatot tehet, ha az embert megszorongatják a vámnál vagy a kényes úrhatnámságok előtt. A kényes címer azonban most semmit sem ért a sárban heverve.
– Nem való az ilyen cifra drágaság a vadonba, ugye, Borda? – suttogta a lánynak tetsző konnyed hangon, bár a szemében azért ott bujkált a megszokott éberség.
A fekete eb halkan horkantott egyet, feszülten szimatolva a nyirkos avaron. A száraz meder túloldalán kirajzolódó mély, friss keréknyomok áttörték a sűrű galagonyaágakat, mintha a szekér hajtója vakon, fejvesztve menekült volna a fák közé. Mirella intett a kutyának, s óvatos léptekkel követték az összetört gallyak és a félretolt cserjék nyomvonalát.
Pár száz lépésnyi csöndes oszlopozás után a sűrű váratlanul kitágult. A szedres bozót mögött egy néptelen erdei tisztás bukkant elő, ahol a puha, vizenyős talajba mélyen besüppedve ott vesztegelt maga a ponyvás ekhós szekér. A lovaknak már nyoma sem volt, a hámot elvgták, a rudat pedig csupaszon ejtették a sárba.
Mirella visszatartotta Bordát egy intéssel, s a kocsiház mögé osonva próbálta kideríteni, vajon lapul-e még valaki a nehéz, átázott vászon mögött.