Rémült tekintet a ponyva alatt

Mirella félrehúzta a nehéz, átázott vászon szélét. A ponyva sötétjében, pár összetákolt láda mögé kucorodva egy idős asszony lapult, sötét kendőjét gépiesen a szeme elé húzva. A rémülettől reszkető néni szorosan magához ölelte megviselt batyuját, s kis híján felkiáltott, amikor meglátta a résen beszűrődő erdei fényt.
– Nyugodalom, anyókám! Nem bántjuk – suttogta Mirella meleg, megnyugtató hangon. Éles tekintetével azonnal felmérte a helyzetet: sem fegyver, sem csalárdság nem lapult a szekérderékban, csupán a puszta rettegés.
Borda a lábánál maradt, s bár szőre borzolódott a feszültségtől, nem morgott, csak az erdő csendjét figyelte feszülten. Az idős asszony nehezen vette a levegőt, száraz ajkai alig bírták megformálni a szavakat.
– Megijesztettek... elvágták a hámszíjat... – nyögte ki szaggatottan, miközben görcsösen mutatott a szekérrúd felé. – Fejvesztve menekültem előlük a sűrűbe.
Mirella nem teketóriázott. Bátorító mosollyal nyúlt a didergő néni felé, és kíméletesen segített neki kimászni a megfeneklett kocsiból. A kisemmizettek iránti természetes együttérzése azonnal eloszlatta benne a gyanakvás utolsó árnyait is.
– Nincs egyedül, anyókám. Megnézzük azt a megsérült tengelyt, és kitaláljuk, merre van a kiút ebből a bozótosból – mondta halk határozottsággal.