Smaragdfény a sötétben

A járat váratlanul tágasabb, kupolaszerű barlangterembe torkollott. A rejtélyes zizegés, amely addig oly vészjóslónak tűnt, itt felerősödött, és ritmikus, szinte megnyugtató zümmögéssé szelídült. A magas, nyirkos falakat apró, kékeszölden derengő barlangi gombák és ezernyi fénylő rovar borította. Olyan volt az egész, mintha a csillagos égboltot zárták volna a sziklák alá.
Bandi megállt, tágra nyílt szemeiben visszatükröződött a halovány fény. "Ezek... mik? Csípnek?" suttogta reszkető hangon, még közelebb húzódva a többiekhez. Borda kissé leengedte a fegyverét, de ujjai továbbra is fehéredtek a markolaton. "Csak bogarak. De túl hangosak" – mormogta feszülten, résen lévő tekintettel pásztázva a fénylő falakat.
Mirella elengedte az idős asszony remegő kezét, és lépett egyet előre. A zöldes fény megvilágította az arcát, elűzve a legsötétebb árnyakat. "Látjátok? Még a barlang is megkönyörült rajtunk, és lámpást gyújtott nekünk" – jegyezte meg könnyedén, bár a szeme sarkából ő is a sötét sarkokat leste. Az idős asszony halkan fohászkodott, és Mirella szoknyájába kapaszkodott: "Menjünk innen... túl hideg van."
A terem túlsó felén a zizegő járat két újabb ágra szakadt: egy meredeken lefelé tartó, csúszós kürtőre és egy fénylő, lankásabb folyosóra. Borda Mirellára nézett, várva az irányt, miközben a fülét továbbra is a mögöttük hagyott sötétség zajaira hegyezte.