A zizegő járat

Ahogy mélyebbre merészkedtek a járatba, a levegő egyre nehezebbé vált, mintha maga a barlang venné el a lélegzetüket. A hideg, nyirkos falak mindent elnyeltek, még a saját lépteik tompa koppanását is, és a sötétség olyan sűrű volt, hogy a legmerészebb gondolatokat is felemésztette.
Borda pengéje alig láthatóan csillant meg, apró, reménytelen fénypont a végtelen homályban. A dohos, földszagú párát most már egy élesebb, fémes illat is kísérte, ami a csepegő vízzel vegyülve csak még nyomasztóbbá tette a hangulatot. Az Idős Asszony szorosan Mirellához simult, minden lépést megfontoltan, reszketve téve meg.
Mirella igyekezett a körülötte lévő hangokra, a társai apró neszeire koncentrálni, hogy elűzze a szívében dobogó félelmet. A szörny előli menekülés rövid megkönnyebbülése teljesen szertefoszlott, helyét átvette az ismeretlen mélység dermesztő, kúszó rettegése.
Hirtelen Borda megállt. Felemelte a kezét, intett nekik, hogy maradjanak csöndben. A megszokott csepegésen és a távoli visszhangokon túl egy új hang szűrődött be a mélységből: egy halk, de vibráló zizegés. Nem volt fenyegető, mint a szörny morgása, inkább nyugtalanító, mint valami rejtélyes gép működése a föld gyomrában.
Bandi azonnal megmerevedett, szemei rémülten tágra nyíltak a vaksötétben. Az Idős Asszony egy apró jajszót nyögött, és még szorosabban kapaszkodott Mirellába. Borda lassan felemelte a pengéjét, nem a támadásra készülve, hanem mintha a levegőt akarná tapogatni, ami a furcsa hangot továbbította.
Mirella tudta, hogy a tehetetlen várakozás a legrosszabb, amit tehetnek. „Mi ez?” – suttogta, alig hallhatóan. Borda oldalra billentette a fejét, fülelve, majd egy alig észrevehető intésre ismét elindult, még óvatosabban, mint korábban. A zizegés, úgy tűnt, minden lépéssel erősödött. A barlang mélye behívta őket, és ők engedelmesen követték a hívást, egyre mélyebbre az ismeretlenbe.