Sima átkelés

A szél csak a fűzfák lehajló ágait borzolta meg, a dombtető felől semmilyen lovas patadobogás nem hallatszott. Az ispán hajdúi úgy látszik, még a meleg őrházban kártyáztak, mit sem sejtve a szekérről, amely az imént suhant le a védelmet nyújtó völgybe.
Mirella halkan fellélegzett, és megveregette a fáradt paripa nyakát. – Jófiú voltál – suttogta mosolyogva, majd Borda felé fordult. – Úgy tűnik, túljártunk a derék tiszttartó kopóinak eszén. Nem hiszem, hogy a sárban akarnának gázolni ilyen korán reggel.
Borda szótlanul bólintott, komor vonásai kissé felengedtek. Nem szeretett szaporítani a szót, de a mozdulataiból tisztán látszott a megkönnyebbülés. Óvatosan a sekély vízbe vezette a fogatot. A hűs patak szelíden locsant a küllők alatt, ahogy a szekér zökkenőmentesen átdöcögött a kavicsos medren.
A túlparton a sűrű bozótos és az öreg tölgyek már a szomszédos vármegye határait jelezték, ahol a helyi tisztek hatalma érvényét vesztette. Mirella elégedetten igazította meg a szaglatos fiolákat rejtő szütyőjét, miközben a fogat felkapaszkodott a füves partoldalon.
– Na, Borda, a nehezén túl vagyunk – jegyezte meg könnyed nevetéssel. – A szegényeknek van takarójuk meg gyógyírjuk, nekünk meg megmaradt az irhánk. A legközelebbi ivóban megérdemlünk egy tisztességes reggelit.