Fűzfák oltalma a lankán

A nyílt lankákra érve a reggeli napfény éles fénnyel világította meg a harmatos füvet, s a menedéket adó erdő hirtelen eltűnt mögülük. A nyílt terep védtelenné tette őket; a szekér kerekének halk zörgése a csendes reggelben szinte kiáltásnak hatott. Mirella feszülten kapta a fejét a távoli dombtető felé, ahol az ispán figyelőhelyének sziluettje derengene a ködfoltok mögött.
– Gyorsabban! – sziszegte Borda, s a gyeplőt szorosabbra fogta. Homlokán hideg izzadság cseppent, sötét szemei feszülten pásztázták a dombgerincet.
– Nyugalom – nyelte le a torkában bujkáló gombócot Mirella, bár a szíve neki is a torkában dobogott. – Ha rohanunk, észrevesznek. Csak tarts a füzek felé!
Alig kétszáz lépésre tőlük, a völgy hajlatában buja fűzfák sűrűje zöldellt. Borda nem teketóriázott: a gyeplőt oldalra rántva a lejtő felé kormányozta a fáradt lovat. A kerekek mély nyomot vágva a süppedős ártéri talajba gördültek lefelé, míg végre a lehajló lombkoronák zöld függönye mögé nem értek.
A hűvös árnyék azonnal körbefonta őket. Lent a mederben a víz szelíden csobogott, s a sekély gázló túlpartja már a szomszédos vidék biztonságosabb határait ígérte. Borda megtorpantotta a fogatot, fülét feszülten a szél neszeire tapasztva.