Szürkület az erdei csapáson

Az erdei csapáson csendesen haladt a szekér, míg a bükkös sűrűje védelmező árnyként borult a nyomukra. A hajnali köd sűrű tejfölként ült meg a fák között, tökéletes takarást biztosítva a két vándornak. Borda szótlanul tartotta a gyeplőt, sötét szemei folyamatosan pásztázták a félhomályos avart, fülét pedig a lombkorona minden apró reccsenésére ráhangolta.
Lent, a völgyi főút irányából tompa patkódobogás és fegyvercsörrenés visszhangzott. Mirella kissé előrehajolt a bakon, s hátrapillantott a fák törzsei között derengő katlan felé. Az ispán hajdúi épp akkor kezdhették meg a szokásos reggeli járőrözést, mit sem sejtve a felettük kanyargó titkos ösvényről. A nő ajkán huncut mosoly bukkant fel, miközben átrendezte a bak alatti pokrócokat.
– Hagyd csak, hogy a port portyázzák – suttogta Mirella derűsen Borda felé. – Mire kitalálják, ki hozott melegséget a kunyhókba, mi már a dombláncon túl járunk.
Borda csak egy halk horkantással felelt, de a szorítása láthatóan engedett a gyeplőn. A szekér lassú tempóban átgördült egy sekély erdei csermelyen, ahol a kerekek csendes csobbanással szelték át a kristálytiszta vizet. A túloldalon lassan ritkulni kezdett a sűrű, s a felkelő nap első narancsos sugarai már aranyszínűre festették a nyílt lankák csúcsait.